Akik már az elejétől fogva nyomon követik kalandjainkat, talán unják már az állandó Mad Max-ezést. Pedig arra, ami Dél-Mauritániában fogadott minket, nincs jobb és találóbb kifejezés.
Reggel útra keltünk Nouakchottból. Szakadt, lukas utakon ment az autónk, igaz, itt ez a főútvonal. Az utak gyakran egysávosra szűkültek, annak is a felét betemette már a homok, a másik fele meg tiszta kátyú volt. Szemből rogyásig pakolt kamionok, kisbuszok, személyautók, a Toyota pickup platójára a helyiek lazán felszíjazták a tevét, stbstb… Nesze nekünk, rally, ez kellett.
A táj errefelé dimbes-dombos. Ez azért nagyon jó, mert a helyiek előszeretettel parkolnak a domb tetején, vagy közvetlenül a domb tetején túl, úgy, hogy ott már pont ne lásd, ha lentről jössz. A kaminosok különösen szeretnek az út közepén megállni, és az árnyékban hűsölni vagy a teherautó alatt titkoban inni. Azért titokba, mert szerintük ha bebújnak a kamion alá, nem látja Allah…
A táj másik jellegzetesége az állatvilág. Négyféle állat van: teve, kecske, szamár, meg gebedt szarvasmarha. Ők is előszeretettel szeretnek az út közepén kempingezni, ami főleg a szamarak esetében baráti, ugyanis ők szürkék, tehát tökéletesen beleolvadnak az út színébe, ráadásul félelemérzetük sincs, tehát nem mennek odébb, ha feléjük közeledsz. Nem egy állat esik tehát errefelé áldozatául a cserbenhagyásos gázolásoknak: az út mellett átlag tízméterenként hever egy dög, az oszlás legkülönbözőbb stádiumaiban. Van szaga. A helyieket azonban mindez nem különsebben zavarja, a falvakon belül is vígan oszladoznak az állati tetemek, a gyerekek körülöttük játszadoznak.
Mesebeli településeken keresztül visz az utunk, sivatagi sátorfalvak, apróbb kocakházak/putrik, kis mecsetek… Mauritánia látványosan szegény ország, ami érthető is, nem sok minden van itt, csak homok… Mindenütt arab feliratok, a fehér embert nemigen csípik itt. Amerikára asszociálnak. Vagy franciákra, de az ugyanolyan rossz. A mauritánok nagyon csípik Szaddamot, és Bin Ladent itt, büszkén mutogatják a mobiltelefonjaikon az Oszamás háttérképet.
Szóval nem sok tennivaló akad itt. A helyieknek két fő szórakozása van.
1 – tarhálás. A lakosság 100%-a tarhál, így-vagy úgy. Még jóbarátunk, Issan is pénzt kért azért, hogy guide-olt minket. A többi ember csak úgy simán „petit cadeau”-zik ha kell, ha nem (lásd az idevágó korábbi írásunkat erről). Ez a sokszázadik alkalom után már baromi fárasztó. A legrosszabbak a gyerekek, akik lerohanják az emberfiát. Egyszer megállunk két falu közt, betölteni a tartalék gázolajat. A gyerekek megláttak minket, és több kilométert rohantak, hogy ajándékot követeljenek tőlünk. Ha beérünk egy településre, kirohannak az útra, és torkuk szakadtából, hörögve üvöltik, hogy „CADEAU!!!”. Nagyon kell figyelni, hogy el ne csapd őket a verdáddal! Úgyhogy ezúton is riszpekt Petinek a sofőrködésért.
2 – mobiltelefonálás. Igen, elég érdekesen hangzik. Pedig a legtöbb ember itt a mobiljával a fülén mászkál. Úton útfélen csadoros nőket látunk kis putrijaik tövénél kucorogva a homokban, a telefonjaikat nyomkodva. Noaukchottban lépésenként árulják a feltöltőkártyákat.
Nagy nehezen végigvergődtünk Mauritánián, Boutilimit, Aleg (itt ölték meg tavaly a francia családot) érintésével eljutottunk Kiffába, ahol kies, tehénszaros kempingben éjszakáztunk. Másnak verettünk tovább. A szavannai útvonalat szigorúan 4×4-es kocsiknak ajánlják csak, ezért mi kerülőúton megyünk Noirot felé. Ez nem a verseny hivatalos útvonala, errefelé nemigen vannak megkenve a hatóságok, úgyhogy az ellenőrzőpontokon szívatnak is rendesen. Mindenhol a pólónkat akarják. Egy helyen Petiről le akarták rángatni a kék Dabas Futónap (vagy mi…) feliratú repipólóját, de nem volt hajlandó levenni. Végül a jó baka vigaszdíjul kapott egy ugyanolyat, ami előtte 6 napig rohadt Petin. Úgy kell neki. Így szenvedtük végig magunkat a határig, ahol kellett fizetni a vámosnak 10 eurót valami helyben kitalált adó címszava alatt, aztán végre elhagyhattuk ezt a szakadék országot.
Maliban már a határőrök is sokkal jobb fejek voltak. Itt már nem kell fiche, nem kell petit cadeau, az helyi szerveknek nincs terrorista feje. Arab feliratok sincsenek, minden franciául van (Maliban vagy 17 nyelvet beszélnek, de a hivatalos nyelv a francia). S végre a sivatagot is felváltja az egyre zöldebb szavanna!! Maliban már nemigen vannak arabusok, mindenki szénfekete. Az emberek kedvesek, mosolygósak. Integetnek az út szélén, ha elhaladsz mellettük, és lényegesen kevesebben üvöltenek „Cadeauuuuuu”-ért. És ami lényeges: mindenütt szól a ZENE!! (Mauritániában nemigen volt ilyen, bár néha a városokban ilyen nagy megafonokon szólt valami szöveg, ez inkább amolyan 1984-fílinget kölcsönzöt az amúgy is nyomasztó országnak) Betértünk egy városba pénzt váltani. Mikor kiszálltunk, itt is körénkgyűlt ezer gyerek, de el tudtuk nekik magyarázni, hogy nem adunk ajándékot nekik, és nem rágtak be… Megérdeklődték, hogy hogy hívnak minket, elmondták a saját nevüket, pacsiztak velünk, töööök jó fejek voltak!!!
Az éjszaka Dienában ért minket egy angol hippi öregasszony által üzemeltett iskolában. Itt lepasszoltunk egy kevéske adományt, aminken nagyon örültek, mi meg a szállásnak örültünk. Másnap meg verettünk tovább Bamako felé!!! Valahol a szavanna közepén fordult át a kilométermérőnk 8000-re amit kollektív bokorbankakilással és kispezsgővel ünnepeltünk.
Teljesen elkapott minket a hangulat, a mosolygós helyiek, a kies fák, ígyhát megálltunk egy szimpatikus kis falu mellett (Ja, itt ízléses szalmakunyhókban laknak a helyik, ez az az igazi old skool afrikai stílus, nagyon jó!), megkerestük a falu főnökét, és adtunk a falunak egy csomó mézet (az itt luxuscikk), fülig ért a szájuk. Az adományozást nem dokumentáltuk, mert azért az bunkóság lett volna a javából… Mindenesetre ez volt az egyik ”legafrikaközelibb” élményünk…
Eztán Zoli átvette a volánt, kövér gázt adott kiengedett kézifékkel, és pár kiométer múlva várt minket Bamako…
