Azt gondoljátok, ha átkeltek egy háborús övezeten, egy aknamezőn és a világ tán legszopatásabb határán, újabb szürreális élmények érnek majd, szinte azonnal? Jól gondoljátok!
Mauritánia a világ negyedik legszegényebb országa. Beérve Nouadhibouba ez ki is ütközik: nem nagyon van itt más, csak homok, ebből meg nehéz megélni. Hihetelen a város, az őrült arab közlekedést már meg sem említjük (Peti elképesztő sofőrré nőtte ki magát, már fel se veszi, ha valaki padlógázzal jön vele szemben a saját sávjában, miközben egy kereszteződésben 10 irányból jönnek autók). Hanem ahogy kinéz, az európai szemnek még egy hét dél-marokkói tréning után is kemény.
Lehet, hogy túl sokszor puffogtattuk már el a Mad Max meg Fallout hasonlatokat, de basszus, tényleg!! Mindenütt egerek, patkányok, kecskék (amik jobb híján mátrix nyomtató papírt, cigis dobozt és kelmét esznek), gyerekek az úton, agresszív kofák, düledező viskók. Noadibhou régen virágzó település volt, azonban a Nouakchott felé vezető elkerülő aszfaltút megépülése után kiesett a körforgásból… És eléggé lepukkant. A város határában kb kilométer hosszúságú sorban egy homokdűnén kiégett mosógépek állnak sorban. A boltok polcain egerek futkosnak. De Coca-colát lehet kapni… (És Zúzernek üzenem, hogy Maersk konténekerek is látni, hehe.)
A kemping kocsmájában, ami otthon kb garázsnak se menne el, találkoztunk francia hippikkel, ők érdekes tanácsokkal láttak el minket Arfikával kapcsolatban. Továbbá itt tünt fel előszőr mauritán kísérőnk, Idomou is. Idomou a Mauritán Turisztikai Szövetség elnöke, vagy mi, tipikus mór üzletember, kék lebernyegében, mosolyog, kedves, segít (és tud angolul!!) de a barátságát mint itt mindenki, ő is pénzért méri. A mauritánok amúgy nagy bürokraták, tisztelik az egyenruhát, és kedvencük a különböző adók, illetékek kivetése mindenre. Nagyon lassú emberek, mint itt mindenki, nem sietnek, de ha autóvezetésről vagy üzletről van szó, felgyorsulnak, nagyon durván. Idomou-nál (akit a versenyzők hívnak többek közt Immodiumnak, Imhotepnek, Immibilizernek de akár Idoru-nak is) pénzt is lehet váltani, némileg rosszabb árfolyamon, mint a bankban. Mi nála váltottunk, és úgy pörgött a keze, mint ha itt a piros hol a pirost játszana. Nem kis időbe és koncentrációnkba telt, míg a pénzt átszámoltuk és kivertük az öreg gengszterből a megfelelő mennyiségű helyi zsetont, azaz Ouguyát.
Itt döbbentünk rá, hogy az, hogy mi a törvény, ki a poltikus és ki a maffia, ki a barát és ki ver át, és mennyire… ez csak viszonyítás kérdése. Kezdünk belelendülni az itteni életbe. Kezdjük felvenni a ritmust, élvezzük. Karavánunk másnap reggel tovább indul dél felé, a homokdűnék közt.
Hivatalos úticélunk a B2 Beach volt. Némi szkepticizmussal ugyan, hisz szívünk mélyén tudtuk, hogy Csövi nem jut le a tengerpartra a homokon. Nouakchottig (Mauritánia fővárosa) frissen épült aszfaltút vezet – a japán kormány adománya a sivatagi országnak. Utunk ezen a végeláthatatlan kétsávoson keresztül vezetett. A sivatag legkülönbözőbb formái közt. A hőség elviselhetetlen volt (ismét üdvözöljük budapesti olvasóinkat és a gázszámláikat), a végtelenbe nyúló út és horizont szélein délibábok. Tevék. Néha egy-egy kanyar, szembejövő kamikaze arab (némi képzavar…). Szinte hihetetlen, de még itt is élnek emberek – ezt utunk során kisebb-nagyobb sátrak, kalyibák, stoppoló emberek és úttesten átrohanó kecskenyájak jelezték. Sokszor megesett, hogy a mezőny lehagyott minket, és hát, elég félelmetes élmény volt úgy vezetni, hogy se előtted, se utánad senki és semmi, míg a szem ellát.
Tábla jelezte, hogy beértünk a Park d’Aurgin Mauritán Nemzeti Parkba – ami mondhatni maga a Szahara. Az a kisherceges kiadású, óriási, fodrozódó és aranyszínben pompázó homokdűnékkel, vibráló hőséggel. Gyönyörű, elmondani sem lehet. Tán a képek sem adják vissza.
Nemsoká megtaláltuk a hivatalos lejárót a B2 Beach-re. Egy homokutas falun keresztül vezetett, ahol több autó vesztegelt elakadva a homokban és a petit cadeu-t követelő gyerekek tengerében. Rövid terepszemle után rájöttünk, hogy ebbe a terepbe bizony beletörne Csövi bakancsa, így inkább továbbálltunk. Az ózdiak csapatával és kuzinékkel megpróbáltunk alternatív lejárókat találni (így jutottunk el Twilit gyönyörű halázsfalujába is, többek közt), de végül feladtuk a harcot. Nem akartuk tönkrevágni a kocsinkat, mivel erősen meg vagyunk szorulva, és el akarjuk adni Csövit Bamakóban. Igaz, nagyon megszerettük a kicsikét.
Száz szónak is egy a vége, a Bamako Beach-et kihagyva egyből Nouakchott-ba vezettünk… Na, hogy az milyen hely, és mennyi kalandunk volt
www.thinkingbee.hu
