Helyi sajátosságok avagy kultúrsok(k)

Most, hogy itt vagyunk már pár napja a harmadik világban, időszerűnek érezzük, hogy írjunk pár érdekes, fájdalmas, érdekesen fájdalmas és fájdalmasan érdekes dologról. Ezek nagyrésze a kulturális különbségekből fakad.

FRANCIÁZUNK

Aki egy kicsit is járatos a töriben, tudja, hogy az összes afrikai ország, amin kis karavánunk keresztülhalad, francia gyarmat volt valaha. Az emberek arab ajkúak, de mindenki tud franciául is. Angolul senki. Így hát franciául értekezünk a helyiekkel. Zoli és Büki/Béla/Dávid elkezdtek egy francia nyelvtanfolyamot, ennek révén kinőtték magukat a társaság nyelvprofesszoráivá… Tangerben pl röpke 20 perc alatt elmagyaráztuk, hogy hálózsákot akarunk venni, hihi. Aztán egy szaharai városban elmentünk „boltba” – itt a boltok úgy néznek ki, hogy egy kis kamraszerű helyiség előtt ácsorog, ücsörög egy helyi, benn a bótban meg irreálisan magas és ugyanennyire koszos polcokon roskadoznak a különböző javak közepesen kaoitkus jelleggel…

Nna, szóval bemegyünk a boltba, ékes franciássággal kérdezzük:

– Jó napot, van cigi?

A boltos figura kicsit zavarodottan néz, majd pár másodperc után a zsebébe nyúl, kivesz egy doboz bagót, és nyújt belőle egy szálat. Mi kézzel-lábbal integetünk, hogy nagyon kedves, nem kérünk, ha lehet, egy egész dobozzal szeretnénk vásárolni. Erre a fickó arca felderül, odakiált a fiának, aki átszalad a szomszéd kocsmába, vesz két doboz cigit, amit a csávó aztán elad nekünk… Érdekesen mennek itt az üzletek. Semminek nincs fix ára, nagyon széles skálán mozog, hogy az arabusok mit mennyiért kinek adnak el. Itt Nouakchottban pl ugyanaz a hotelszoba 30 és 150 euró közt is elkelhet, attól függően, hogy ki mennyire szimpi a helyi arcoknak, mennyire keni meg a portást és milyen ügyesen alkudozik. Blokk, számla, ezek ismeretlen fogalmak itt. Alkudni tehát mindenre lehet, és kell is – egy marék szotyitól egy hotelszobán át mindenre. Elméletünk szerint a helyieket nemigen érdekli a haszon. Meleg van, tehát nem fáznak, valamit mindig van enni, igazából szerintünk csak szeretik érdekesen, játékkal eltölteni a napjaikat, evégre van a hosszas alkudozás, a sok-sok beszéd, a nagy látványos kézfogások, a „mon ami, mon ami”-zás… Dakhlában pl vettünk egy marék szotyit és a kofa adott ajándékba egy nagy zacskó édességet is. Nouadhibou-ban ránkszállt egy ékszerárus, akit minduntalan elhessegettünk, végül ingyen (!!!) adta oda a gyűrűt, amit eleinte 5 euróért akart. Egy másik árusnál egy bóvli napszemüveget cseréltem be egy (valószínűleg szintén bóvli) karkötőre. A napszemüveg mellesleg nagy sláger itt.

Az arabok (és különösen a mórok) baromi gyorsan és agyafúrtan üzletelnek, oda kell figyelni nagyon, a másik átvágása itt a természetes üzletmenet részét képezi. Ugyanakkor korrekt figurák is egyben, ugyanis ha kiderül a simli, bevallják a dolgot. Pl egyik reggel vettünk egy nagy csomó kaját, kifliket, vizet (elég drága itt), kekszet, stb. (közben egy egér olyan vígan rohangált a polcokon, mintha csak a Tom és Jerryben lenne) A boltos közölte, hogy 6100 Ouguyába kerül mindez (mauritán valuta, kb a forinttal egyező értékű), mire mi Csillával elkezdtük verni az asztalt, hogy na nemá, számoljuk csak meg egyesével, mi mennyi. Szépen tételesen átvettük félig franciául félig arabul, majd kijött, hogy 3900. Végül ennyit fizettünk.

PETIT CADEU

Másik lényeges eltérés az otthon megszokottaktól, hogy az alkudozás mellett a megvesztegetés és az ajándékozás is a mindennapi élet szerves része. A helyiek kedvenc kifejezése a „petit cadeu”, azaz „kis ajándék”. Bár a verseny nevezési díjaiból a helyi hatóságok agyon vannak kenve, hogy az ellenőrzőpontokon könnyebben átjuthassunk, sok helyütt még így is petit cadeu-t kell adnunk, hogy elkerüljük azt, hogy férfitangában kelljen bokafogós táncot járnunk a rendőri bódékban.

Persze nem csak a zsaruknak kell csúsztatni, a helyi emberek is elvárják, hogy ajándékokkal bombázza őket az idelátogató. A Szaharában egy homokkotró ember kért ajándékot, amiért tisztán tartja az utat, a Noadibhou-i kempingben a szakácslányok, amiért főztek (mondjuk mi abból pont nem is ettünk), de petit cadeu-t mindenki kér, még a két szép szeméért is. A legrosszabbak a gyerekek, akik hihetetlen agresszívek. Általában egy-egy kisebb falun padlógázzal kell áthaladni, ellenkező esetben a gyerkőcök kiszaladnak az útra, elállják az autó útját, feltépik az ajtót-ablakot… A benzinkúton is necces, ahol gyerekek vannak. Aranyosak meg minden, de az ember rosszul érzi magát kicsit. Én legalábbis… először vagyok olyan országban, ahol a fehér ember van (lényeges) kisebbségben. Ráadásul a kölkök a hosszú hajam miatt folyamatosan „madame”-oznak!!! (ja, igen, ezen sorokat épp Zoli írja) Szóval ajándékot mindenki kér, de nagyon eldönteni, hogy kinek adj. Nem szabad mindenkinek adni, sivatagi mikulás bácsisat játszani. Arról nem is beszélve, hogy a hirtelen megjelenő adakozó gazdag fehér ember nagyon durván roncsolná az itteni társadalom szerkezetét (az egyes falvaknak vezetőik vannak, ők a górék, ha megjelensz egy nyugati verdával a falu szélén és elkezdesz cukorkát szórni, azzal durván fel tudod borítani az egyensúlyt…) Az itt élő emeberek évszázadokat töltöttek el szolgasorban, gyarmatbirodalomként. Szerintem hosszú évekbe telik még, míg az itt élő emberek leállnak a koldulással. Ha leállnak egyáltalán. A szegénység valóban elképesztő mélységeit volt aklalmunk megtapasztalni itt, és állítólag lesz még rosszabb is utunk során.

A cadeu-t persze jól is lehet használni, itt mindennél fontosabb ugyanis, hogy jóban legyél azzal, akitől akarsz valamit. Barátkozni kell, és mellesleg ha megnyered valakinek a szimpátiáját, onnantól kezdve nagyon jó fej. Odamégy egy helyihez, kezet fogsz, tanulsz pár arab kifejezést, mosolyogtok, adsz neki egy szál cigit vagy egy tollat, érdeklődést mutatsz irányába, beszélgetsz vele, „ca va, ca vá”-ztok egy kicsit, és biztos, hogy napokkal is később is mosolyogva fog köszönteni.

FEKETE-FEHÉR

Feljebb már kicsit megbolygattuk a feketék és fehérek közt gyökerező évszázados különbségeket. Ez tényleg elég durva. Nagyon (NAGYON) sokan élnek olyan körülmények közt, mint nálunk az aluljárók csövesei, kicsivel rosszabb házakban, mint nálunk a kutyaólak vagy lóistállók. Szóval sok esetben támad olyan érzésünk itt, mintha egy kontinens méretű Nyugati téri aluljáróban lennénk, ahol a csubik lassan gyűrűznek körülöttünk, mint valami zombis filmben. Próbálunk barátikozni a helyiekkel, ők is velünk, de mindketten kicsit tartunk egymástól. A fehér ember az elmúlt évszázadokban nem sok jót tett ezzel a kontinenssel, érthető, hogy a helyiek fenntartásokkal kezelnek sokszor… Ugyanakkor sokan tőlünk várnak valamiféle megváltást, sokan kérnek gyógyszert, ilyesmiket… Sok helyen uraknak/zsarnokoknak, de mindenképpen dollárpapáknak néznek minket. A Noadibhou-i kempingben találkoztunk francia hippikkel, ők hasznos tanácsokkal láttak el azzal kapcsolatban, hogy kell jól kijönni a helyiekkel és igazi barátságokat kötni. Azt mondták, Afrikához idő kell, itt senki nem siet, max az európaiak. Ők nem adnak senkinek se ajándékot, csak azoknak, akiket már sok napja ismernek, és tényleg megbíznak már egymásban. Mi a rallyval pedig mondhatni csak végigsuhanunk az egyes pontokon, nemigen van időnk alaposan körbenézni, afrikai tempóban. De visszatérve az eredeti témára: ez egy humanitárius rally, mindenki igyekszik javítani a fekete-fehér viszonyon, és nem háziállatként tekinkteni a helyiekre.

Azaz majdnem mindenki. Sok idelátogató turista élvezi, hogy a pénze többet ér itt, mint otthon, és pénzen itt nagyon könnyű tekintélyt vásárolni. Sajnos pár bamakós arc is elfelejtette elolvasni a versenyitinerben a „hogyan viselkedjünk” és a „szaharai etikett” részeket. A nouadhiboui kempingben a mauritán határon főztek nekünk a helyiek. Persze dupla áron. Egy aranyos szenegáli lány csinálta a kaját. Az egyik bamakós induló csapatban van egy szakács, aki állítólag – legalábbis a franciák elmondása alapján – utánament részegen a konyhába, majd miután lefutotta a Magyarországon is népszerű „ha férfiak vannak a konyhában, a nőknek kinn a helye” után elkezdett – a szakmai érdeklődéstől vezérelve – belekukkantani, mit főznek a helyiek. Közben koszos lett a keze. A koszos kezét a szenegáli lány ruhájába törölte… A lány persze nem szólhatott. Ha szól, reggelre kirúgják. Hát, barátom, ha ez a sztori tényleg igaz, szívből kivánom, hogy egyszer menjen utánad egy német turista a Bécsi Szelet vendéglő konyhájába és törölje meg a lábát a sapkádban, de úgy, hogy az még mindig a fejeden legyen.

This entry was posted on hétfő, január 26th, 2009 at 17:02 and is filed under Uncategorized. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. Both comments and pings are currently closed.